Régóta először úgy telt egy egy hetem, mint valamikor régen. Még a pánik előtt, hiszen mostmár így tudom elhatárolni a történéseket egymástól. Mint időszámításunk előtt vagy után. Szóval mint a pánik előtt és a pánik után. Azt hiszem a közbeeső időszakról elég sokat beszéltem. A folyamat lassan a végéhez közeledik.. és őszintén mondom, hogy kissé szomorú vagyok miatta. Eltelt több, mint két év a legelső pánikom óta és visszanézve hihetetlen, hogy milyen szintű változáson mentem át. Kívülről nem látszik. Illetve csak azok látják, akik jól ismernek. Hála a betegségemnek felnőtté váltam, azt hiszem mostmár véglegesen. És bár sok-sok fájdalommal járt az egész, mégis örülök neki. Sosem hittem volna, hogy egyszer eljutok arra a szintre amikor örömömben sírni fogok ezért, hisz valamikor úgy éreztem: ezt nem fogom túlélni.
Megértettem azokat a gondolatokat, hogy akkor jössz rá arra mire vagy képes, amikor oda kerülsz. Hogy az idő és a tapasztalat megtanít dolgokra. Hogy megéri kitartani, mert mindig helyre áll a világ rendje. Hogy a békés élet kulcsa az elfogadás. Igen még azért van pánikom. Gyakran rám tör a mindennapokban, főleg ha sétálok az utcán vagy ha új helyekre kell mennem vagy éppen régi helyekre.. De már nem zavar, ha félek. Megtanultam kezelni a dolgot és ez hatalmas változást eredményezett.
De így visszatekintve kicsit eltöprengtem a múltamon. Az elmúlt 5 évemen, hiszen ezek az esztendők hozták a legnagyobb változásokat.. olykor-olykor azért visszajönnek emlékek, döntések, amiket utólag bánok ugyan, de elfogadtam. Van, amit visszacsinálnék, de megesik az is, hogy csak egy pillanatra hiányérzetem támad valami, valaki miatt. Vannak emberek, akiket sajnálok, hogy eltűntek az életemből, hogy elmaradtak útközben. Ilyenkor csak mosolygok egyet és veszek egy nagy levegőt. Ez is hozzátartozik az elfogadáshoz, hiszen ezeket a döntéseket már nem tudom visszacsinálni és ez nem baj.
Habár sokat változtam, sosem kívánnám azt, hogy az elmúlt 5 évem eltűnjön vagy törlődjön. Ezek a dolgok mind-mind kellettek ahhoz, hogy ide jussak. Hogy felcseperedjek és rájöjjek arra, hogy nem játszhatok az ember érzéseivel ahogy kedvem tartja. Hogy igenis a döntéseinkért felelősséget kell vállalni. Hogy a magánélet azt jelenti: magammal is töltök időt. Hogy igenis mondhatok nemet és hogy nem kell mindenkit megmentem. Bár szeretnék. Főleg azok után, ami velem történt.
Mostmár tudom, hogy a pánikom előtt is milyen csodálatos életem volt. Olyan emberekkel voltam együtt, akiket tiszta szívemből szerettem. S mit ad Isten az is feltűnt, hogy azért, mert valaki kikopott az életemből, azt nem kell gyűlölnöm és elkerülnöm. Legfőképp pedig megengedett az is, hogy még kicsit szeressem, őt és az emlékét. Így van ez mindenkivel: ex barátokkal, munkatársakkal, öröknek hitt cimborákkal és még folytathatnám. A gyűlölet rengeteg energiát felemészt, míg a szeretetből akárkinek jut akármennyi. Ez a legjobb benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése