Loho-ló

Az elmúlt hetek fényében úgy éreztem meg kell osztanom veletek a gondolataimat. Igen, a lelki bajaimmal kapcsolatos dolgokat, hiszen ez a negyedik hét, hogy újra dolgozom. Hogy újra elkezdtem normális életet élni, ha egyáltalán van olyan, hogy normális. Igaz, ami igaz hogy a nyár vége fele valóban kezdtem jobban lenni. Habár nehezemre esett járni, egy helyben ülni, csak figyelni és elszakadni az online világtól, amiben úgy éreztem biztonságban vagyok.. mégis sikerült megtennem. 

Fura belátni és beismerni, hogy még a járkálás is nehezemre esett. Egyszerűen az ágyban volt a legjobb, mert ott nem fenyegetett a veszély, hogy összeesem. Ha filmet néztem és zenét hallgattam egy teljesen más világba képzeltem magam, ahol nem voltam beteg, sérült, érzékeny vagy dühös az egész világra. Volt egy vizualizációm, ami gyakran segített. Na meg a mély levegővétel, nem viccelek: életet mentett. Még júniusban, a mélypont kellős közepén éppen lovagolni indultam. Velem volt az egyik kedves barátom, elkísért, kíváncsi volt rá, hogy mit csinálok én ott a somlyói hegy alatt. Én pedig örültem, hogy két órán keresztül csak a lovakról beszélhetek valakinek. Emlékszem akkor ezt mondtam neki: "Hidd el nekem, hogy a betegségemből és a lelki nyavalyákból engem a lovak, s elsősorban Jázmin fog és fognak meggyógyítani". Akkor rögtön el is mosolyodtam, mert nem voltam egészen biztos benne. Akkoriban mindenfélével nyugtattam magam, hogy majd ez és ez segít. Vagy ha majd ezt megteszem, akkor minden rendbe jön. Kapaszkodtam az utolsó szalmaszálba. 

Oké persze nem olyan vészes a helyzet, mint amilyennek látszik kívülről. De sorstársaim tudják, hogy milyen mélységeket kell megjárni: hála a pániknak és a szorongásnak. Nem is ez a lényeg, de egyet mondhatok: innen szép nyerni. Aztán neki láttam és összegyűjtöttem néhány fényképet és felvételt a lovas edzésekről és alkalmakról, amelyek márciusban kezdődtek el. Nekem is kacagnom kellett a nosztalgiázás édes agóniája közepette, hogy milyen arcokat vágok lovaglás közben.. váltakozott rajta a félelem, a boldogság, az önfeledt játék, a bizonytalanság, a kudarc és a siker egyaránt. 

Ez volt az egyetlen dolog ebben az évben, ami képes volt a felszínre húzni és ott tartani, hogy néha levegőt vehessek és azzal kibírjam egy darabig. Lovaglás közben annyira csak a jelenre tudtam koncentrálni, hogy én magam is meglepődtem. Újra végig néztem hogyan másztam fel első alkalommal Rudi hátára. Aztán, hogy mentünk szabadon esőben Jázminnal. Hogyan vitt ki Szirom terepre és hogyan tisztelt meg Ázim a vágtájával. 

Ismét kirázott a hideg, mert hihetetlen párhuzam vonható a lovaglás és a pánikbetegségem között. Az élet rohadt bizonytalan, sosem tudhatjuk, hogy mi vár ránk a következő sarkon. Akárcsak a lovak esetében, hisz a ló egy menekülő állat. Váratlan és érzelmektől fűtött dolgokat képes csinálni. Mindkét esetben improvizálni kell és nekem ez volt a legnagyobb lecke. Azelőtt mindig kész terveim voltak, mindent tudni akartam és hatalmas traumaként ért, ha valami nem a "leírtak" alapján történt. De még így sem voltam felkészülve a legrosszabbra. Úgy gondoltam, hogyha minden verziót számításba veszek: nem érhet meglepetés. Aztán a legelső pánikroham minden vitt. Borította az életemet, mint szél a kártyavárat. 

Nem vallom, hogy a lovaglás gyógyított meg. Nem mellesleg pedig rengeteg tanulnivalóm van most is. De a lovak és az egész folyamat rádöbbentettek arra, hogy a létezés nem így működik. Hogy a félelmeim nem vészesek és hogy kicsit elkellett tűnnöm, hogy felébredhessek. Olvastam egy könyvet amiben ez állt: csak az kezd el igazán élni, akit megcsap a halandóság szele. Ezt éreztem én is. De végülis magamban találtam meg az életnek azt a kis pislákoló részét, amely minden körülmények között élni akar. A lovak és főként Jázmin (hisz pontosan olyan elesettnek láttam, mint magamat) rámutattak az élet és a boldogság egyszerűségére. Hogy tényleg milyen kicsi is elég egy nyugodt élethez. Ma már biztos vagyok abban, hogy szükségem volt erre és hálás vagyok érte. Tudni azt és érezni, hogy képes voltam ezt végig csinálni.. leírhatatlan érzés. 

Várom, hogy mi tartogat az élet számomra. Elmúlt a kényszeres rettegés és habár jobb az étvágyam, könnyebbnek érzem magam. Azt kívánom, hogy mindenki találjon valamit az életében, ami rávezeti hasonló dolgokra. A lovakkal együtt vállalnom kellett a kockázatot, hogy leesek, megsérülők, hogy bukom. Magasra kellett felülnöm, ahol kevés a kapaszkodó és ahol csak magamra számíthatok. Az, hogy bíztam a lovakban és igyekeztem kapcsolatot építeni velük: ráébresztett, hogy magammal is ezt kell tennem. Egyszerűen csak elfogadni és hinni. Ha pedig esek, akkor azt is elviselni. Erről szól az életünk. De gondoljunk csak bele: ha nem fájna valami, honnan tudnánk, hogy mi az ellenkezője? Mindegy hogy hogyan nevezzük: boldogság, lelki béke, Isten, hivatás és a többi. Csak egyet mondhatok: a lovak hátáról sokkal szebb a kilátás, mint a földről. Jobb a levegő és fényesebb a nap. Kit érdekel, ha esetleg leesem? Mindig ott a visszamászás lehetősége.