El-fog-AD

 

Rengeteg sok minden történt az elmúlt hetekben. Nem lenne elegendő lap arra, hogy mindent összegezhessek, de mindig tanulok valami újat. Ugyebár az elmúlt napok, hetek, hónapok kemények voltak a számomra. Minden arról szólt legalábbis nekem, hogy beteg vagyok, hogy mennyit pánikolok és hogy gyakorlatilag ki nem állhatom az életemet. Akkor és ott nem voltam benne biztos, hogy ez az érzés elmúlik és ez megrémített. Utáltam felkelni úgy reggelente, hogy nem látom az életem értelmét, holott mindenem meg volt már akkor is. Sőt annál is több. 

Furcsa, mert ez az állapot (nem is betegség egyébként) megtanít mindenre, amire eddig nem voltam hajlandó figyelni, mint a türelem, magabiztosság, elfogadás. Közhelyes leírni őket, hiszen úgy vélem mindannyian küszködünk ezekkel a dolgokkal, csak más-más formában, de így van. Jelenleg is messze állok az egészséges és normális állapottól, hiszen gyakran törnek rám a tünetek. Viszont én magam változtam meg. Nem fordulok magamba, és ha félek is szembe nézek mindennel, amit eddig utáltam. Rá jöttem, hogy a félelem hozzátartozik az életemhez még egy darabig és vele együtt kell működnöm. Pánikbeteg nyelvre lefordítva pedig ez annyit tesz, hogy akkor is kimegyek a házból emberek közé, ha szédülök, ha hullámzik a föld a talpam alatt vagy ha remegek és izzad a tenyerem. 

Számomra az izgalom, izgatottság és bizonytalanság már egészen mást jelent. Kemény leckék árán kellett megtanulnom felelősséget vállalni saját magamért és a tetteimért. Talán sosem lesz vége a tanulási folyamatnak, de ha nem hát nem. A lidérces állapotokat követő siker élmények eufóriája megér mindent. Hogy tudom sokkal erősebb vagyok, mint hittem. Hogy tudom, hogy bármire képes vagyok csak akarnom kell. Hogy tudom, hogy törötten, sérülten is elég vagyok azoknak, akik szeretnek. Olyan emberekkel hozott össze az élet, akikért nagyon hálás vagyok. Megmaradtak mellettem azok, akiket mindennél jobban szeretek és szerencsére elsétáltak azok, akikkel kölcsönösen nem volt szükségünk egymásra. 

Az élet maga is tudja hogy merre kell haladnia, ha hagyom neki. Szeretnék másról is beszélni nektek, de egyszerűen nem megy :-)). Jó lenne ha tényleg át tudnám adni mindazt, amit megtapasztaltam, de ezek csak szavak. Meg sem közelítik a valóságot. Nagyon szeretem az életemet és benne minden embert, minden történést. Maga a véletlen kifejezés így értelmét veszíti. Egyetlen kulcsa volt az egésznek: az elfogadás. Nem hiszek azoknak, akik azt mondják ebből a betegségből lehetetlen felépülni. Aki azt mondja, hogy gyógyszer nélkül esélyed sincs. Aki azt mondja, hogy egy életre egy roncs maradsz, aki értéktelen és haszna vehetetlen. 

Én bizony ebben az állapotomban is kellettem a családomnak, a vőlegényemnek, a barátaimnak. Talán jobban, mint eddig bármikor. Sosem tudhatjuk, hogy pontosan mi fog történni velünk, hiszen sokszor még az előre eltervezett döntésekre sem vagyunk felkészülve. Amit tehetünk az az, hogy figyelünk. Elsősorban magunkra, aztán másokra. Ezek tekintetében pedig elfogadunk. Elfogadjuk azt, ha nem tudunk változtatni, elfogadjuk azt is, ha igen. S van, hogy jólesik leülni és szemlélni az eseményeket. És semmit sem tenni. 

Innen is köszönöm Jázminnak, hogy segített meglátni mindezt. A lovak nem rendelkeznek egóval, így nem is tudnak akarva ártani senkinek sem. Lelegelik a füvet, összebújnak a barátaikkal, elhúzzák a szekeret, elviszik a lovast a hátukon, s aztán elégedetten nyújtják nyakukat az abrakért vagy répáért. Képesek egyszerűen elfogadni dolgokat, embereket úgy, hogy közben önmaguk maradnak. 

Akármennyire is elferdítve látjuk és érzékeljük: az élet egy csodálatosan szép dolog. S ha lehántjuk róla a pénzt, a hatalmat, a elvárások kemény rétegeit, ott van a lényeg, az pedig sosem vész el. Lehet akármennyi járvány, háború, szörnyűség vagy csalódás. Fogadjuk el, hogy az élet nem a kínszenvedésről és hajtásról szól. Csak az egyszerűségről és a szerető hovatartozásról.