Nemrégiben írtam nektek arról, hogy milyen jó úton haladok a gyógyulás fele és hogy milyen hálás is vagyok a pánikbetegségért. Nos, ez a gondolatom mit sem változott. Sőt mi több, erősödött, hiszen gyakran kapok pofonokat még tőle. Olyan nagyokat, hogy csak zúg a fejem tőle. És ez egyáltalán nem baj. Bevallom a testem elég hülyén reagál ezekre a helyzetekre, de hova tovább ez is könnyebb lesz. Az eltelt tíz hónap során minden rossz kijött belőlem, ami csak felhalmozódott bennem az elmúlt 24 év során. Piszkosul megszenvedtem azért, hogy ne emésszen fel a harag, a sajnálat, a gyász és az elengedés hiánya. Utóbbi esetében rájöttem, hogy van amit sosem leszek képes elengedni és ez is rendben van. Csupán meg kell tanulnom együtt élni vele. Mindig néztem, figyeltem az embereket és megdöbbentett ha azt láttam: valaki egy olyan döntéssel próbál meg együtt létezni egy életen keresztül, amin változtathatna. Aztán ahogyan telik az idő, úgy bonyolódik minden.. elhisszük a saját hazugságainkat. Vagyis azt hisszük, hogy elhisszük.
De az elfogadásnak is vannak durvább változatai. Például amikor olyasmit kényszerítünk magunkra, amit igazából nem is akarunk, de az ösztönünk, hogy elkerüljünk néhány konfliktust, ami kényelmetlen a számunkra, megteszi ezt velünk. Pedig az igazi, nagy, szenvedélyes balhék azok, amik rávehetnek minket arra, hogy változtassunk az életünkön. Mert olyankor kirobban belőlünk a feszültség, kimondunk régóta dédelgetett gondolatokat és felszínre kerül az igazi énünk. Az az énünk, aki dühös, aki nem akar tovább tűrni, aki lépni szeretne. Általában ilyenkor meglepjük a környezetünket, amely nem érti, hogy mi történik velünk. Meglepetések, indulatok, veszekedések. Ezek kéz a kézben járnak. És tudjátok mit? Nem tilos kimondani. Miért kellen-e elnyomnunk énüknek ezen részét? Szerintem a boldogtalan sorsok és életek igen is ide vezethetők vissza.
Nem. Az életünk sosem lesz tökéletes. Rakás kompromisszumot kell kötnünk, áldozatokat kell hoznunk. Feladunk valamit és cserébe kapunk. Valamit. Ami vagy jó, vagy nem. És nekünk kell eldönteni, hogy visszük magunkkal tovább, vagy nem kérünk belőle. Ha életemben többször lettem volna képes kimondani azt a szót, hogy nem, sok-sok fájdalomtól óvtam volna meg magam. A pánikom pedig addig üti a fejem búbját, amíg ezt meg nem teszem. Mostmár tudom és értem, hogy erre is megakar tanítani. Arra, hogy képes legyek kiállni magamért, akkor is ha ezzel néha fájdalmat okozok másoknak. Miért én talán nem viseltem el sok fájdalmat másoktól? Nem kellett maszkot feltennem ahhoz, hogy ne törjek össze valakit? Nem-e kellett mosolyognom sokszor, amikor legszívesebben pofon vágtam volna valakit? Engem viszont sosem kíméltek a pofontól.
Nyuszi voltam. Ez az őszinteség. Nyuszi voltam, odúval, nagy fülekkel és pisze orral. Ez ugyan megvédett néha attól, hogy ne faljanak fel a vadállatok, de az igazi problémák kapcsán csak az elkendőzésre nyújtott lehetőséget. Igen, mindennek megvan az ára. Mindig lehetőséget adtam arra a környezetemnek, hogy kifacsarjon, mint egy vizes szivacsot. És csodálkozom azon, hogy ez történt? Nem. Olyan szinten függtem az elismeréstől, a biztonságtól, hogy talán még most sem ismerem magam igazán. Függtem másoktól, mások szeretetétől, mert félelmetes volt a gondolat, hogy egyedül is boldogulni kell. Ezt most mindenki értse jól és úgy, ahogyan akarja.
Mostmár vállalom. Felvállalom, hogy túlérzékeny vagyok, hogy igencsak erős a fantáziám és hogy sokszor túlgondolok mindent. Talán ezt is, de ez vagyok én. És most először érzem azt: ha valakinek nem tetszik, akkor így járt. Engem is fogadjanak el egyszer úgy, ahogyan vagyok. Szeressenek akkor is, ha nem viselkedem jól és nem járok senki kedvében, mert fél életemet azzal töltöttem, hogy megfeleljek másoknak. Ennek a mesének pedig itt és most van vége.
