Szül-ők

Nagyon szerencsés nőnek tartom magam. Talán életemben először most gondolom komolyan és érzem azt, hogy nő vagyok. Ez a kis huncut pánikbetegség megtanít arra, hogyan kell azzá válnom. Fájdalmas, szenvedős, kemény lelkiállapotok árán ugyan, de megtanít. Hála az Égnek. El kellett fogadnom elsősorban, hogy nem logikus lények vagyunk, hanem érzelmen alapulók, ez pedig sok mindent megbonyolít, ugyanakkor egyszerűbbé is teheti az életet. Mindig igyekszünk válaszokat találni az élet nagy kérdéseire vagy az éppen elkövetett hibákra, esetleg általunk rossznak vélt döntésekre. Ha érzelmi lényként tekintünk magunkra, akkor azt is elfogadjuk, hogy időnként, sőt nagyon is sokszor teszünk olyat, ami külső szemmel nézve teljesen logikátlan, ésszerűtlen. 

Az állandó irányítás, az emiatt érzett szorongás, a sok-sok információ és elvárás, ami körülöttünk kering egyszer csak kiszippantja belőlünk az energiát és az életet. És nem az számít, hogy mennyi időnk van, hanem hogy azt mivel töltjük el. Közel 22 évig éltem olyan életet, amit én igazából nem is akartam, és döbbenetes volt a felismerés, hogy mennyire elkerülte a figyelmemet. Olyannyira belenövünk a munkába, elvárásokba, hogy észre sem vesszük milyen szinten nyomjuk el saját magunkat. És nem. Ez nem az önzőségről szól. 

Nem is szólva arról, hogy sosem jutottam volna el idáig sem a szeretteim nélkül. Nincs az a szó, az az érték vagy nagy mennyiségű leírt szó és magyarázat, ami kifejezné azt, hogy milyen hálás vagyok minden közelemben levő embernek, aki ebben az időszakban velem van, ha csak ideiglenes is. Hol is kezdhetném el a felsorolást?

A leghálásabb a szüleimnek vagyok. Édesapámnak és Édesanyámnak, akiket jó ideig hibáztattam, sok mindenért. Amikor elkezdtem tényleg magammal foglalkozni és mélyre ástam azt hittem megtaláltam minden gond forrását: vagyis a szüleimet. Az hittem, hogy rosszul neveltek fel, hogy átadták a gondjaikat és túl magas elvárásokat támasztottak felém. A sírás kerülgetett, amikor rádöbbentem arra, hogy ugyanolyan emberek, mint bárki, akik mindennél jobban szeretnek engem és legjobb tudásuk szerint gondoskodtak rólam. Minden szülőnél ez a helyzet, de ha csak fele olyan boldog gyerekkort és támogatást tudok biztosítani majd az én gyerekeimnek, már akkor boldog leszek.

Furcsamód talán Édesapámnak vagyok a leghálásabb, holott anyukámra hasonlítok és vele mindig könnyebben tudtam kommunikálni. Minden körülöttünk levő személyben azon tulajdonságok idegesítenek, amiket egyébként magunkban sem szeretünk.. ez pedig nagyon furcsa. Bár bevallom én sem voltam egyszerű eset a szüleim számára. De bármi is történt eddig az életemben rájuk valóban, mindig, minden esetben számíthattam. Nem számított, hogy mit tettem vagy milyen rossz döntést hoztam. Mindig igyekeztem úgy tenni és élni az életemet, hogy büszkék lehessenek rám, majd beleszakadtam az erőlködésbe, de erről nem ők tehetnek. Választottam magamnak egy szerepet, s aztán amikor lefolyt a smink az arcomról, leesett a maszk és belefáradtam az állandó szereplésbe: ők akkor is ott voltak.

Tudom, hogy nehéz volt számukra, mert nem értették, hogy mi történik velem. Nem értették, hogy a kislányuk mi a francért viselkedik így, ahogy. Nem értették, hogy egy gyerek, akiért mindent igyekeztek megtenni mégis hogyan lehet boldogtalan? Mindig felnéztem rájuk, mindig büszke voltam, hogy ők a szüleim és fenntartom az állításomat, miszerint nem érdekel, hogy mit tesznek: akkor is szeretni fogom őket. Összetartozunk és ennek vannak mindenféle következményei. 

Sokáig tartott eljutni odáig, hogy elhatárolódjak ezektől a dolgoktól, hiedelmektől és elfogadjam őket. Példaképek a számomra és lesznek is mindig. Csodálom és sokszor irigylem az életkedvüket, a kitartásukat és hogy hogyan képesek ennyi év után is jól érezni magukat együtt. Apu tánctudását, jókedvét, aranyszívét és becsületességét sok huszonéves megirigyelhetné. Aztán ott van anyu, aki a bohócságban és az ölelgetésben bajnok. Mindketten csodás személyiségek a maguk kis hibáival együtt. 

Szóval csak ennyit akartam mondani: hogy köszönöm.