Leányka-kér-és..

Igazán mozgalmas hét van mögöttem, vagyis hétvége. Még úgy érzem szükségem lesz néhány napra, hogy kipihenhessem. Úgy hiszem nincs olyan nő a Földön, aki kislányként ne álmodozott volna arról, hogy milyen lesz majd egy nap férjhez menni, feleségnek lenni és majd édesanyává válni. Aztán elkezdünk felnőni és bekerülünk a virtuális valóság világába. Megnézünk egy rakadt szerelmes és romantikus filmet, ami tele van idilli lánykérésekkel és esküvőkkel. Nem kell hozzá menyasszonynak lenned, sőt még párkapcsolatban sem kell élned ahhoz, hogy megakadjon a szemed egy-egy fehér, uszályos ruhán vagy csillogó gyűrűn. Meghívnak lagzikba, ahová elmegyünk és első dolgunk, hogy megvizslassuk az ara ruháját, cipőjét és frizuráját. Közben elképzeljük, hogy mi mit is fogunk viselni, mire költünk többet és milyen mesés lesz ez a nap.

Na de először is a lánykérés. Megható és egyben mókás egy dolog visszagondolni rá, így hogy mostmár jó magam is megélhettem. A női megérzések eléggé erősek és bizony a legtöbb esetben bejönnek. Az eltervezett nyaralás ezerszer jobb volt, mint gondoltam és nemcsak azért, mert a másik felem megkérte a kezem, s én hálatelt szívvel mondtam neki igent. Észre sem vettem sokáig, hogy milyen nagyon hiányzott a környezetváltozás, a kimozdulás. A tenger, a meleg és sós levegő, a sok-sok ember, a forró homok, a hideg sör. Mind-mind arra szolgáltak, hogy feltöltsenek energiával és megerősítsék bennem a tudatot, hogy milyen kevés kell a boldogsághoz. Egy életérzés, ami semmihez sem fogható. Pedig nem volt puccos szállodai szóba, szoba szerviz vagy egyéb luxus. Elég volt hozzá két sátor, négy ember és egy csomó jókedv. Na jó meg egy kis hideg sör is dukált hozzá. 

Az egyik reggelen korán kellett felkelni. Már világos volt, de a nap még elbújva aludt a tenger mélyén. A part szakasz szinte teljesen üres volt, a víz még hidegen hullámzott. Hűvös volt a levegő, de a kánikula után jólesett. Csak annyit vettem észre, hogy mindenki izeg-mozog körülöttem, pedig én alig tudtam ébren maradni. Azt éreztem leragadnak a szemeim, de csodás volt a látvány. Tovább azt hiszem nem is részletezem a körülményeket, hadd maradjon meg csak nekünk ez a pillanat.

De annyit elárulhatok, hogy hihetetlenül izgatottá váltam. Talán még fel sem fogtam igazán, hiszen olyan hihetetlen. Összekötni valakivel az életed és átérezni, hogy ez nem csak egy időszakra szól, hanem örökre. Sokszor hallottam már arról, hogy ez csak egy papír, egy tárgy, vagy hogy csak formalitás. Elárulom nektek, hogy ez nem így van. Nagyon is hatalmas a jelentősége és a időpont kiválasztása és tervezgetés nélkül is ad valami újat, félelmeteset és még több értelmet egy kapcsolatnak. A leghálásabb azért vagyok, mert abban a pillanatban, miután kicsit lecsillapodtak a kedélyek: megszállt a béke érzése. Tudtam, hogy azért mondtam igent mert tényleg ezt szeretném. Hogy az ember, akinek ígéretet tettem, hogy a felesége leszek: valóban a tökéletlen másik felem. Akárcsak én neki. 

Abban a pillanatban teljesen lesokkolódtam. Mindketten mosolyogtunk és kuncogtunk, kipirult arccal, heves szívveréssel, de boldogan. Az egész történet tökéletes volt, olyan kerek egésszé állt össze. Nem hasonlított a filmeken látott lánykéréshez és ennek roppantul örülök. Mert ez a mienk. Megismételhetetlen, egyedi és különleges. Pontosan olyan volt, amilyenek mi is vagyunk együtt. Saját szavaimmal élve nem arra kell törekednünk életünk során, hogy minden tökéletes legyen, hanem arra, hogy elfogadjuk és élvezzük azt, ami tökéletlen.