Azóta vezetek naplót, amióta megtanultam írni. Sőt, már azelőtt is. Csak előtte nem írtam, hanem rajzoltam. Helyet kellett adnom a gondolatoknak és érzéseknek, mert már akkor túlcsordultak bennem.
Értelemszerűen mostanság csak az állapotom-, az életem további alakulása-és a céljaim, álmaim foglalkoztatnak. Szó mi szó az elmúlt hét hónap és az az előtti év miatt igencsak más kontextusba kerültek a dolgok. Úgy érzem, hogy reálisabb és valódibb lett minden. Nem mondom azt, hogy így jobb vagy könyebb, esetleg egyszerűbb. Még elég nehéz, de mélyen bennem ott van a felismerés, hogy a dolgok megoldódnak. Néha maguktól is, ami annyit tesz, hogy nem avatkozom mindig bele mindenbe (habár ezt tanuljuk ebben a társadalomban), hanem hagyok helyet másnak, az életnek. Szociális készségünk vagy inkább elvárásunk, hogy irányítsuk a dolgokat. Amikor a nagy életmód tanácsadók és kutatók, spirituális vezetők vagy a papbácsik arról beszélnek, hogy képesek vagyunk tenni és változtatni az nem azt jelenti amire elsőre gondolnánk. Az hogy képesek vagyunk irányítani a sorsunkat és boldogok lenni az pontosan azt jelenti, hogy meg kell tanulni elengedni a gyeplőt és nem görcsösen ragaszkodni az irányításhoz. Ha túl erősen rángatjuk a kötelet akkor megfájdul a karunk, bedagad a csuklónk, esetleg sebes és véres lesz a tenyerünk. Milyen érdekes paradoxon nem? Kétértelműség és ellentmondások. Úgy vélem társadalmunk ebbe zavarodik bele. Nehezen vagy csak katasztrófák, tragédiák és gyász által leszünk képesek az elfogadásra és a hitre.
A legszorongatóbb és legrosszabb napokon, amikor remegett a kezem-, fájt a fejem és az ájulás szélén éreztem magam: akkor volt a legnehezebb hinni. Elhinni, hogy egyszer jobb lesz, egyszer helyrejön minden. Sokáig csak a megváltást vártam. Úgy hittem, hogy jön valaki, vagy valami, ami megment. Így voltam a családdal, a párommal, a lovakkal és minden olyan tevékenységgel, ami ideig-óráig képes volt elterelni a figyelmem. De aztán egyedül maradsz, csendben, sötétségben. És nincs más választásod mint szembenézni a saját magad alkotta démonokkal, félelemből és aggályokból megépített vasemberre, aki képes lehúzni az óceán mélyére, de a felhők fölé is repíthet. Melyiket választom? Eleinte a tengert választottam. Mindig volt rá okom és kifogásom, hogy miért haragszom a világra, a szüleimre, az ex fiúkra, a barátokra és a páromra. Hihetetlenül könnyű elmerülni a gondokban és könnyű energiát adni a szörnyeknek.
Magányomban, kesergésemben, félelmeimben elmerülve kénytelen voltam szembenézni: önmagammal. A pánikbetegség pedig nem én vagyok- tört rám a felismerés, csak egy kis részem. Az apró dolgok pedig nagy galibát képesek okozni, lásd a mellékelt példát. A démonok, akiket én hívtam életre nem is olyan félelmetesek, de össze kellett dőlnie a 24 év alatt felépített kártyavárnak ahhoz, hogy elkezdhessek kőből és biztos anyagokból felépíteni egy házat. Nem várat, vagy kastélyt. Csak egy kis tornácos házat, ahol elfogadva és hittel élhetek. Nincs ennél többre szükség.
A félelmek és a szorongások segíteni akarnak nekünk. Ha hisszük, ha nem. A pánikbetegség pedig egyfajta kemény eszköz volt számomra. Az életnek, a sorsnak felkellett képelnie ilyen kemény módszerekkel, hogy észre vegyem magamban a káoszt, a nyugtalanságot, az elvárásokat és főképp azt, hogy közel sem olyan életet éltem eddig, amilyet tényleg én akartam. A 21.század annyi minden jót hozott az emberiségnek, de az az igazság, hogy szörnyen rosszul kezeljük őket.. ezért sűrűsödnek a gondok, a félelmek, egyre több az elvárás, az információ és a nyomás egyre durvább.
Én beleroskadtam. Elfáradtam és összerogytam mindezek súlya alatt. Képtelen voltam tovább cipelni ezt a terhet és most lelkileg-, szellemileg- és mentálisan is újra kell programoznom magam. Sokkal jobban érzem magam, mert változtam. Nagy nehezen elkezdtem másképp hozzáállni az élethez, az emberekhez, önmagamhoz. Nem bánom és nem szégyellem, dacára annak, hogy még az út közepénél tartok. Még vannak tüneteim, még sokszor félek, de sikerül mosolyognom rajtuk és hagyni, hogy átmenjenek rajtam. Idővel ez is elmúlik majd.
Azt hiszem a leginkább az nyomorított meg, hogy a szeretteim, a hozzám legközelebb álló emberek előtt voltam képtelen megnyilvánulni és őszinte lenni. Tőlük és miattuk féltem a legjobban, mert ők ismertek. És gyakran azt éreztem, hogy terhükre vagyok, s hogy nehézzé teszem az életüket. Mindenki a maga módján fogad és dolgoz fel dolgokat. De nem kell ezektől ennyire félni. Óvatosan és idővel megérthetjük őket. Ha pedig megértjük és elfogadjuk akkor onnan már nincs sok a célig.
Most is nehéz kicsit. Nehéz kitalálni, hogy mihez kezdjek az életemmel. Nehéz olykor még tolerálni a félelmet és a szorongást vagy a sötét gondolatokat. Nehéz, hogy ne féljek tőlük, hogy ne féljek magamtól. A régi, rossz szokásokat túl könnyen vissza lehet venni. Könnyebb lenne a biztosat és ismertet keresni és alkalmazni, de azt tudom mostmár, hogy egy már kipróbált eszközzel hiába akarnám megoldani ugyanazt a problémát.
Egy két éve fennálló szörnyen nehéz és csodálatos helyzetet, ami arra szolgál, hogy végre képesek legyek önmagammal is békében élni és létezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése