Izgalmas hetek vannak vannak mögöttem. Már idejét sem tudom, hogy mióta vágytam erre, hogy szabadon, szorongások és félelmek nélkül töltsem el a napjaimat, de végre sikerült. Talán az elfogadás a kulcsa a dolognak. Mert ahogyan az ember képes elfogadni a megtörtént dolgokat, rossz élményeket úgy minden sokkal jobbra fordul. Tapasztalatból mondhatom.
Mint mindig, a legjobb élményeim most is a lovakhoz kötődnek. Kezdjük azzal, hogy végre vágtázhattam és újabb, izgalmas dolgokat éltem meg a lovagló leckék során. Az egyik izgalmas pillanat az volt, amikor Jázmin kétszer is megpróbált ledobni a határól. Sokan azt mondanák, hogy ez ijesztő, de egy csepp félelem sem volt bennem. Sőt mi több, nagyon is élveztem, hiszen ez az életemnek egy olyan területe, ahol egyáltalán nem félek. Jázmin, Rudi, Szirom és Bársony is arra tanít meg, hogy hogyan kell az életben improvizálni, amit eddig sosem csináltam. Mind a négy ló teljesen más személyiséggel és tulajdonságokkal rendelkezik. Máshogyan reagálnak az életre, a félelmekre és más-más harapnivalókat szeretnek. Bár már nem is számolom, hogy hány zsák répát vittem oda nekik.
A következő két alkalommal Rudi hátán ültem, nyereg nélkül, csak pőrén. Bevallom kicsit féltem, hiszen március óta nem dolgoztunk együtt és ő nem is Jázmin. Erősebb, izmosabb és közömbösebbnek is éreztem, de ez szerintem csak azért van, mert Jázmin a kedvencem. Pedig Rudit is kenyérre lehet kenni, ha olyan a kedve. Aztán hirtelen felindulásból úgy döntöttünk, hogy életemben először kipróbálom a vágtát. Csodálatos érzés volt. Leírhatatlanul vagány, mert úgy éreztem mintha repülnék, alig tudtam összecsukni a számat, hogy ne vigyorogjam körbe a fejemet. Azt hiszem annyira ráfókuszáltam Jázminra, hogy megfeledkeztem arról, hogy nekik sem mindig jó a kedvük, nekik is lehet rossz napjuk. Van, hogy türelmetlenebbek és nem akarnak dolgozni. Ahogy ez nálunk embereknél is lenni szokott.
Múlt szombaton pedig ismét új lóval voltam, Bársonnyal. Ő az eddigi legérzékenyebb ló, akivel dolgom volt és ezt első kézből tapasztalhattam meg. Majdnem leestem, elindult ügetésben miközben háttal ültem a nyeregben és a nyereg is majdnem a földön landolt, velem együtt. De semmi baj nem történt, mert tudtam, hogy biztonságban vagyok.
Az élet olyan, mint ha lovakkal dolgozna az ember. Nem tudhatjuk, hogy mire számítsunk és nem is irányíthatunk mindent, amit akarunk. És ez így van rendben, mert így kell lennie. Az én kis pánikom azért látogatott el hozzám, hogy megtanítson arra, hogy hogyan kell élvezni a jelen pillanatokat és elengedni az aggódást, a tervezgetést. A pánikbetegség egy tök jó felmentés az alól, amit megszeretnénk tenni. Ha az ember csak erre koncentrál, akkor az felerősödik (mint minden) és kifogásul szolgál arra, hogy ne élvezzük azt, amit valójában szeretnénk. Érdekes nem?
Egyébként már egyre kevésbé zavar, ha beszélnem kell erről vagy hangosan ki kell mondanom, azt hogy pánik. S rájöttem, hogy valójában mindannyian ugyanarról a tőről fakadó gondokkal küzdünk, csak másképp éljük meg. Világ életemben elfogadásra vágytam és arra, hogy szeressenek. Ehhez pedig feltételeket szabtam magamnak, amiket igyekeztem teljesíteni. Ebbe roppantam bele, ez ilyen egyszerű. És még sok minden van bennem, amit el kell engednem. Ezt onnan tudom, hogy a tünetek olykor még bezavarnak. Sokszor megijedek még és előveszem a régi, pánikos reflexet, pedig tudom, hogy nincs semmi baj.
Valahol ezt olvastam egyszer: Fogadjuk el, hogy bizonyos dolgokon már nem tudunk változtatni, hiszen mindig felbukkan valami, amire nem számítottunk és ami fájhat. Ne agyaljunk annyit. Ez a legnagyobb bajunk. Hogy az agyunkra ment egy csomó minden..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése