Pofon-ok

 Eltelt egy újabb hét. Én pedig mosolyogva ülök a kanapén, zenét hallgatva, hálát adva mindazért amit átéltem ezen az eseménydús héten. Megelégedettséggel töltött el az a boldog érzés, hogy milyen nehéz, és milyen gyönyörű is az élet. Amióta barátommá kezdtem fogadni a pánikomat, azóta érdekes fordulatokat vett az életem. Mintha lassan, de biztosan minden megváltozott volna.. és ez olyan furcsa. Mintha kezdett volna elmúlni a félelem. Néha mintha hiányát érezném, várom, hogy jöjjön, de békén hagy. Szenvedések árán ugyan, de olyasmikre vett rá, amiket mindig is megakartam tenni. 

Előre bocsátom, hogy minden ami történt az életemben az az én döntésem volt, szóval senkit sem hibáztatok. Hiszen én döntöttem úgy, hogy lebilincselem magam és a megfelelésnek fogok élni. Mert ez a könnyebbik út, a kényelmesebb. Mert általa folyamatosan van kifogásunk, hibáztathatunk másokat, haragudhatunk a világra. Hárítjuk a felelősséget, mert félünk saját magunktól. Félünk attól, amit valójában akarunk és hogy ezek miatt a dolgok miatt fognak elítélni bennünket. Esküszöm csupán erről van szó, semmi másról. 

Mert nem a világgal kellett nekem sem megharcolnom, hanem a saját szörnyeimmel, amelyeket én kreáltam. Azért, hogy megvédjenek. Ehelyett pedig engem faltak fel és milyen jó, hogy ez történt. Talán még csak fél lábbal vagyok kint belőle, de máris úgy érzem: milyen jó, hogy ez történt velem. Örülök annak, hogy pánikoltam, hogy rosszul voltam és szorongtam. Hogy megijedtem és átértékeltem mindent. A testünk és a szellemünk együttese előbb vagy utóbb jelez nekünk, s ha nem figyelünk akkor ordít. Ha pedig ez sem jut el a tudatunkig akkor úgy földhöz vág, hogy csak nyekkenünk. Mert makacsok vagyunk és kicsit önpusztítóak, de nem létezik nálunk érzelmesebb, intuitívabb és szerethetőbb lény az univerzumban. 

Keressük a logikát, mindent magyarázunk, mégis képtelen vagyunk e szerint élni. Ez csak körítés, hogy elkendőzhessük általa az igazságot. S mindenkinek megvan a maga igazsága, ezektől pedig nem kell félni. Szabadjára kell engedni és figyelni, hogy mi történik. 

Szóval régóta nem volt ilyen jó az étvágyam, régóta nem aludtam át úgy egy hetet, hogy ne kínozzanak rémálmok. Régóta képes voltam a pillanatokra koncentrálni és nem a jövőért aggódni. Őszintén nevettem, mosolyogtam. Minőségi időt tudtam tölteni a szeretteimmel, akik végre nem azon rettegtek, hogy mikor esek össze. Élveztem a friss levegőt, újra kedvet kaptam ahhoz, hogy kicsípjem magam, koktélt igyak és hazafele az anyósülésen énekeljek. Energiát éreztem ahhoz, hogy vásárolgassak magamnak, leüljek és csak figyeljem a körülöttem nyüzsgő világot. 

Leszoktam a kávéról, ami igen nagy szó. Nem különösebben érdekel, hogy hány plusz kiló van rajtam vagy hogy kockás-e a hasam, mégis rátaláltam egy olyan mozgásformára, ami kondiban tart, de amit nem is kényszerből csinálok. Simán csak élvezem. Egyre többet sétálok, bár igaz, hogy megkellene tanulnom lassan enni. Ja és ami fontos: rengeteget olvastam, s alig vettem észre, hogy mennyire hiányzott.

Erről ennyit. Hogy kinek és minek vagyok hálás mindezért, ahhoz egy oldal se lenne elég. De nem másokban kezdtem keresni a megoldást, vagy a hibát. Azt hiszem életemben először elkezdtem magamra figyelni. Rájöttem, hogy nem kell félnem a világtól, sem másoktól, sem a problémáktól. Főként pedig magamtól sem kell rettegnem.