Na és ha padlóra kerültem? Mi van akkor és miért lenne ez olyan nagy baj? Nem vagyok tökéletes, közel sem és hála a betegségemnek azt hiszem kezdem elfogadni. Végre. Mert azért tartok itt ahol, mert folyamatosan és erősen küzdöttem ellene. Taszítottam és nem akartam, becsaptam az orra előtt az ajtót és később bemászott az ablakon. Vagy inkább betört. Azt hittem, hogy bántani akar és rá kellett jönnöm, hogy csak segíteni szeretne. Rendbe hozni az életemet és önmagamnak lenni. Az elvárások és a megfelelési kényszer oly annyira az életem részévé váltak, hogy elhittem: tényleg ezt akarom. Pedig nem.
Őszintén bevallhatom, hogy életem eddigi legpocsékabb öt hónapját tudhatom magam mögött és most mégis boldog vagyok, hogy ez megtörtént. Nem értettem, hogy miért történik mindez velem, hogy miért kell szenvednem, hogy miért kell lassan elcsúsznom a depresszió és félelem sötét gödrébe. De innen minden sokkal világosabbnak tűnik, sokkal tisztábbnak és ami a legfontosabb értékesebbnek. Így még sosem mondtam ki hangosan, de végre volt hozzá erőm és ez jó érzés.
A tökéletesség hajszolása, az hogy mindenkinek a legjobbat nyújtsam, a jó kislány szerep, a maximalizmus, az irányítás-mánia és az érzéseim elfojtása beteggé tettek. Erre csak rátett egy lapáttal ez a fránya vírus, a home office, a bezártság. Észre sem vettem és elszigeteltem magam az emberektől, a világtól és ami még rosszabb: el kezdtem félni tőlük. Egyáltalán nem akartam és néha még most sem akarok nagy tömegbe menni, sok ember közé. Féltem és kicsit most is félek a tömegközlekedéstől... a magamba roskadás és az önsajnálat jelentette sokáig az életet. Megromlottak a kapcsolataim, ha egyáltalán voltak. Mintha egy szürke kis buborékban léteztem volna egyedül. Magányosan és sötéten, egyáltalán nem látva a szebb jövőt vagy a jót. A betegség egyéb tüneteit és aspektusait nem akarom részletezni, mindenki utána járhat.
A lényeg, hogy lehetek törékeny és érzékeny. Hibázhatok és hibáztam is. Rossz döntéseket hoztam és megittam a levét. Nem hibáztatok senkit sem, hiszen én döntöttem el, hogy hogyan élek. Így működöm és bár külső szemmel nézve logikátlannak tűnik, hogy olykor pusztítjuk magunkat és a meglévő tudásunktól függetlenül rosszul cselekszünk. Akkor és abban pillanatban az úgy tűnt helyesnek. Mostmár nemcsak hiszem, de tudom, hogy életünk legnagyobb feladata az, hogy elfogadjuk azt, akik vagyunk és mindazt, amit átélünk életünk során. Meghozunk egy döntést, majd szenvedünk tőle, mert úgy hittük mindent elrontottunk. Pedig nem. Az élet olyan fordulatokat vesz, hogy sosem gondolnánk rájuk. Meglep. Pofán csap. Aztán simogat és felemel. Néha hagyni kell, hogy történjenek a dolgok.
Közel sem kell mindent irányítanunk az életünkben, ez így van rendben. Dönthetünk arról, hogy mire hogyan reagálunk, talán ez az egyetlen lehetőségünk. Viszont rengeteg idő, mire megtanuljuk mindezt.. és fájdalmas áldozatok árán tanuljunk meg, mert makacskodunk. Nem hagyunk helyet az életnek, a tökéletlenségnek, ami olyan szép. Ha nem vagyunk rá alkalmasak akkor az élet majd odacsap és rákényszerít, hogy változtassunk. Hívhatjuk a Jóistennek, karmának vagy univerzumnak, mindegyik ugyanazt akarja megtanítani, egy jobb élet reményben.
Na nekem odacsapott a sors. Felképelt, kiütött és elkábított. Mert nem voltam hajlandó figyelni és elfogadni. Most már megteszem. És ha hiszitek, ha nem: máris sokat változott az életem. És csak jó irányba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése