Remegős, émelygés gyomorideggel keltem fel szombat reggel. Azt hiszem valahol az izgatottság és a félelem között lebegtem. Aggódtam és mégis vártam, hogy elkezdődjön a nap. A múlt heti órán hihetetlenül feszült voltam. Nem bíztam magamban és Jázmin tisztában volt mindezzel. Nem ment jól az ügetés, fájt mindenem. Ennek tetejébe pedig a lovamat sem tudtam irányítani.. De ezt már tudtam, amikor megérkeztem a lovardába egy esős, borongós napon. Nem az időjárás volt az oka, ezzel én is tisztában vagyok. Az elmúlt hónapokban pedig rájöttem arra, hogy a külső tényezők mind-mind csak kifogásként szolgálnak a számunkra. A lényeg az belülről fakad, mindegy hogy süt a nap vagy vihar tombol odakint.
Na szóval, a múlt héten gyenge lovasnak éreztem magam. Leginkább az zavart, hogy egyetlen rossz alkalomért nem akarom elveszíteni a szenvedélyembe vetett hitemet. Pedig azt éreztem, hogy kissé megrengette a hitemet, ami mostanság gyenge lábakon áll. A Közelgő Vihar című könyv, amibe most szerettem bele, viszont ismét lelket öntött belém. A hét folyamán egész jól éreztem magam, nyugodtabb voltam és kiegyensúlyozottabb. Ez jó érzés, mert olyan mintha lassan újra az én kezemben lenne a kontroll, hogy úgy mondjam a gyeplő. A szó szoros értelmében.
Aztán tegnap hozzáláttam, hogy igyak egy pohár teát a lovaglás előtt és egyek egy kis pirítóst. Nem igazán szokott ilyenkor étvágyam lenni, de megpróbáltam pár falatot magamba erőltetni. Szép napsütés volt, kellemesen langyos az idő. Már előkészítettem a répát, a banánt és a kockacukrot Jázminnak, de valahogyan éreztem, hogy csak a répára lesz szükség. Bepakoltam az autóba a táskát, a lovaglós kobakot és beindítottam a motort. A legutóbbi bizonytalan alkalomra visszatekintve erőt vett rajtam az érzés, hogy bármennyit is bukok: többre vagyok képes, mint amennyit hiszek.
Út közben zenét sem akartam hallgatni, csak a suhanó tájra figyeltem, a csendre és a szembejövő forgalomra. Nagy levegőket vettem és próbáltam kifújni magamból azt a maradék feszültséget is. Így visszanézve pedig úgy hiszem sikerült. Amint kiértem Csobotfalváról és feltűnt a lovarda, annak látványa: megszállt valami lelki béke szerűség. Ami nem egész, mégis közel áll hozzám. Leparkoltam és már messziről azt néztem, hogy Jázmin a szokott helyén van-e, be van-e takarva, hogy eszi-e a szénát, amit mindig szokott.
Felébredtem az álmodozásból és a tettek mezejére akartam lépni. Nem éreztem magam annyira magabiztosnak, de olyan erősen akartam, hogy végül sikerrel jártam. Kihoztuk Jázmint a helyéről és a kifutóhoz vezettük. Az egyik kedvenc részem a lovaglás során az állat ápolása, letisztogatása. Azt hiszem azért szeretem annyira, mert közben sokat simogathatom a fejét, a hátát, törődhetem vele. Már ha hagyja a kis hamis.
A megérzésem sem hagyott cserben, ugyanis Jázminnak csak a répa kellett. Szerencsére abból vittem a legtöbbet. Be kell vallanom a felszerszámozás még mindig nem megy a legjobban, de abban is igyekszem fejlődni. Amíg a bemelegítő köröket rójuk a pályán mindig kedves szavakat súgok a fülébe és megpróbálom bíztatni őt. Meggyőzni arról, hogy biztonságban van és hogy nem kell semmitől félnie.
Jól kezdtünk, hiszen könnyedén és egyszerűen felszálltam a nyeregbe, megjegyzem teljesen egyedül. Tovább nem fogom részletezni a lovagló órám részleteit. A lényeges az, ahogy végül leszálltam a hátáról és hazaindultam. Valósággal ragyogtam azt hiszem, bár eléggé fáradt is voltam. De ez a fajta fáradtság jó. Olyan fajta, ami jót tesz a szellemnek és a gondolatoknak.
A legjobb része az volt, amikor Jázmin az óra végén odadugta kis fejét az enyémhez és néhány másodpercig ott is hagyta. Pedig sem répa, sem egyéb édesség nem volt nálam. Jázmin nyugodtan állt mellettem, és talán megköszönte a közös munkát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése