Gondolkozó

 Közel két év után először kezdtem azt érezni, hogy hálás vagyok mindazért a rosszért, ami történt velem. Azt hiszem az elmúlt három hónap volt életem legnehezebb időszaka és sosem hittem volna, hogy mélységeknek ilyen szintjét fogom megélni. És bár közel sem állok ahhoz, hogy tökéletes legyen minden, mégis boldog vagyok. Kimondottan örülök mindannak, ami történt velem, mert közelebb vitt saját magamhoz. 

Szembe kell nézni a meghozott döntésekkel, azok következményeivel és valahogyan tovább kell lépni. Rohadt nehéz, de annyira megéri. Az ember utána, mintha tíz-húsz kilótól szabadulna meg. El kezd arra figyelni, ami a mában történik és képes valóban élni, nemcsak a létezésnek a látszatát kelteni. Sok fájdalom, sok gyász kell hozzá. Elveszítünk embereket, önszántunkból vagy sem, de elveszítünk. Döntünk jól vagy pedig rosszul. Elveszítjük az erőnket és kilátástalannak látunk mindent, legyen akármilyen tökéletes az életünk látszólag. Azt is most kell megtanulnom, hogy sebezhetőnek és érzékenynek lenni egyáltalán nem szégyen. Mindez nem gyengeség. Azt jelenti, hogy az érző lélek bennünk van, aki képes annyira szeretni, hogy akár össze is tudják törni. 

Aki szeret, bízik és ragaszkodik, az mindig csalódik. Mert ez így van rendjén, és nem azt jelenti, hogy butaság vagy értelmetlen. Mindannyian hozunk borzasztó rossz döntéseket és megbántunk másokat, általában nem szándékosan. Hiszem, hogy kevés olyan ember van, aki akarva tesz rosszat és okoz bánatot. Legtöbbször mi is azért okozunk másnak szomorúságot, mert mi magunk is azok vagyunk. 

Mesterien megtanultuk, hogyan kell mindent elfojtani, mert ezt várják tőlünk, mert minden nap minden percében erősnek kellene lennünk. Persze, egy tökéletes világban biztosan, de ez a világ közel sem az. Mi sem leszünk azok, soha. És jó, ha ezt minél előbb elfogadjuk. Én abban roppantam bele, majdnem szó szerint, hogy igyekeztem az élet minden területén maximumot nyújtani. S egy ideig igazán jól ment az, hogy megjátsszam magam. De az erőnk véges és a tűrőképességünk is. Félelemben élni pedig a legborzasztóbb dolog a világon. Fel sem tűnt, hogy milyen nagyon szeretnék irányítani mindent az életemben, mert úgy hittem akkor nem érhet meglepetés. Azt hittem, ha mindenre felkészülök akkor nem lesz baj. De lett. Szerencsére. Mert csak így vagyunk képesek tanulni. Amikor az életünk rendben van és jól érezzük magunkat fele annyit sem tanulunk magunkról és az életről, mint amikor padlón vagyunk. 

Talán nem a témához tartozik, de ennek apropóján döntöttem el azt, hogy megtanulok lovagolni. Régóta álmodoztam róla és most végre rá vettem magam. Bár csak kezdő vagyok még Jázminba első látásra bele szerettem. Csodálatos ló és nagyon gyorsan egy hullámhosszra kerültünk. Megértjük egymást. Azt hiszem azért, mert hasonlítunk egymásra. Jázmin már 18 éves, szóval sok mindent megélt és sok mindent látott már. Amennyire tudom sok szenvedésben volt része, hiszen elhanyagolták, rosszul bántak vele. Semmibe vették és mégis elvárták tőle a legjobbat. Látván, hogy Jázmin ezek után is képes volt bízni és szeretni az embereket, hatalmas erőt és bizalmat adott, mert ő megbékélt. Elfogadta mindazt, ami történt vele és továbblépett. Ezért érti minden rezdülésemet, folyamatosan figyel rám. A szívemhez nőtt. Ha bizonytalan vagyok a nyeregben ő megáll és vár, míg össze szedem magam. Vigyáz rám. Ilyet még nem igazán tapasztaltam. Szóval akárhogyan is alakuljon majd a lovas karrierem, Jázminnak mindig hálás leszek. 

Mindenki értse úgy, ahogyan szeretné.