Kiskoromban emlékszem mindig úgy akartam élni, mint a filmekben, mint a mesékben. Csak néztem őket és szinte azt gondoltam az én életem nagyon unalmas a tévében látottakhoz képest. Bár visszautazhatnék a múltba és elmondhatnám a kislánynak, hogy fel kell készülnie. Hogy mindannyiunk élete olyan lesz, mint egy film, csak idő kell hozzá. Lesz ott dráma, tragédia és fájdalom bőven, minden ami kell a boldog befejezésekhez. Mert hogy boldog legyen egyszer meg kell tapasztalunk a fájdalmat és a rosszat. Hogy különbséget tudjunk tenni jó és rossz között. Mert amíg nem tapasztaltuk egyiket vagy másikat, addig fogalmunk sincs arról, hogy mi történhet majd velünk.
Mindig úgy hittem, hogy én vagyok a jóságos királylány, aki várja a megmentő herceget és majd boldogan élünk mindörökké. És sajnos ezzel az álomképpel nőttem fel. Úgy akartam felnőtté válni, hogy közben még mindig a megmentőmet vártam... várom? Nem tudom. Néha úgy érzem egyedül semmire sem vagyok képes. Igyekeztem mindig jót tenni, hogy boldoggá tehessek másokat, mert azt hittem ennek ez a kulcsa. Teljesítem minden szerettem kívánságát, s aztán talán, egyszer az enyémet is teljesíti valaki. De belefáradtam abba, hogy erre várjak. Valószínűleg az emberek többsége nem ezt teszik. Ezt én rontottam el. Hiszen mindig annyira igyekeztem hinni és bízni, hogy közben teljesen megfeledkeztem arról: ki is vagyok én.
Nem akarok többé várni és félni. A kettő nagyon fárasztó egy időben és hosszú ideig. Kiöli a lélekből a legszebb részeket, pontosan akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Az élet koránt sem olyan tökéletes és gyönyörű, mint kislányként gondoltam, de pont attól lesznek elviselhetők a rossz dolgok, mert erősek vagyunk és kitartók. Eszméletlenül nehéz meglátni a jót és bizakodni, mikor összeomlani látszik az életünk..
Aztán úgy hittem, akkor állok a sarkamra, ha visszavágok és előbb leszek erős, mint mások. De nem az jelenti a továbblépést, ha futkosunk össze-vissza és tesztelgetjük az embereket magunk körül. Nem. Döntés kérdése. Tudnunk kell, hogy mit akarunk és éreznünk kell, hogy mire van szükségünk. Időt kell adni önmagunknak, akkor is ha kellemetlen. Nem baj, ha kicsit fáj. Kibírjuk és újult erővel mehetünk tovább. A fájdalom megedz és erősebbé tesz. Az apró fájdalmak is. Nem lehetünk mindig gondatlanok és boldogok. Az élet nem így lett összerakva. S az élet mindig megmutatja, hogy merre. Hogy hogyan és miért? Azt már nekünk kell kitalálni..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése