Az elmúlt egy hónap nagyon nehéz volt a számomra. Tudom, hogy kívülállók és beavatatlan személyek nehezen érthetik meg, sőt azok is, akik ismernek. Hiszen ez egy rendkívül személyes és bensőséges vívódás. Mellesleg megjegyzem, hogy én ezt megértem. A szeretteim és közeli barátaim értetlenül állnak mellettem, szegényeknek fogalmuk sincs, hogy mi történik velem. Egyszerűen csak szeretnek és boldognak akarnak látni. Rossz látni, hogy sajnálkozva és dühösen néznek rám, de megértem őket...
Dühös vagyok én is. Hiszen amikor kezdeném jól érezni magam, akkor ismét rám tör valamiért a félelem és nem tudom, hogy miért. Tehetetlen és kínzó érzés, hogy nem tudom az okokat, holott azt hittem birtokába vagyok ezeknek az információknak. Falra mászom az érzéstől, hiszen áthúzza minden számításomat, vágyamat és álmomat. Hiányzik a lány, aki mindig lelkes volt és ambíciós. Hiányzik a nő, aki élvezte élete minden napját és szerette azt. Cseppet sem vágytam arra a személyre, aki most csak fekete felhőket és hideget érez maga körül. Akinek fogalma sincs, hogy mitől fél vagy hogy mit kéne tennie.. aki gyakran érzi tehernek magát a családja körében. Ami legtisztábban leírja az érzéseimet az így hangzik: félek a félelemtől. Aminek tudom egyszerűen semmi értelem nincs. Nem reális.
Az agyam racionális és spontán része nem tud végre kapcsolódni. Pedig arra lenne szükségem. Szeretni akarom az életet. És szeretem is. Pontosan azért dühít ez az egész, mert egyébként csodálatos életet élhetek. Olyan család vesz körül, amelyért minden nap hálát adok. Barátaim, akikre számíthatok és akik velem vannak, ha arra van szükség. Nem utolsó sorban pedig egy olyan ember, aki valóban a másik felem. Szuper munkám van, amit szeretek. Úgy érzem tehetséges vagyok benne és látom a karriert, a jövőt benne...Szóval, ha valaki látja a hibát a képletben azt megkérem, hogy hívja fel rá a figyelmem, mert én képtelen vagyok rájönni a megoldásra.
Pedig lassan két éve dolgozom rajta... és messze álljon tőlem az, hogy feladjam. Mindig él bennem a remény, ami előre visz. De vannak olyan napjaim, hogy nem látom az alagút végén a fényt, amikor legszívesebben hagynám az egészet a francba, mert elfáradok.. bár tapasztalatból tudom, hogy az önsajnálat nem vezet sehová. Rossz az, amikor az ember hiába próbálja nem látja meg a jót az életében, holott ott van az orra előtt. Tudom, hogy nem vagyok egyedül. Tudom, hogy nemcsak nekem vannak ilyen gondjaim. Tudom, hogy számos ember él a Földön, aki kigyógyult és boldogan él tovább, mert legyőzi a démonjait. A legrosszabb mondjuk az egészben az, hogy elveszi az életkedvem, nagyjából mindentől.. és ez szomorú. És depresszív érzés.
Telnek a napok és a hetek. Ennek fényében pedig próbálom értelmezni mindazt, ami történik velem. Kicsit eltávolodtam mindentől és megpróbálok teljesen magamra figyelni, megérteni az érzéseket. Eldönteni, hogy mi a valódi és mi az, amit csak az elfáradt lelkem és agyam hoz létre. Mert gyakran olyan érzésem van, mintha látogatóként nézném a saját életemről szóló filmet. Megígértem magamnak, hogy többé senki kedvéért nem játszom meg magam. Visszagondolva önmagammal sem voltam őszinte, mert akkor is jó akartam lenni.. Furcsa dolog, hogy az ember jót akar és mégis közben kárt tesz.Reggelente felkelve gyakran azt sem akarom elhinni, hogy esetleg jobban is érezhetem magam. Irigylem a körülöttem élő embereket, akik a gondjaik ellenére is önfeledten tudnak örülni félelem nélkül, élvezik az életet, esznek-isznak és felejteni tudnak.
Időre van szükségem. És még egy darabig erre lesz szükségem. Ettől megy tovább az élet. Ettől ugyanúgy végzem a dolgom és örülök annak, ami van. Ez egy hosszú folyamat és azt hiszem most értettem meg féli-meddig, hogy mi zajlik bennem. Van néha, hogy csak úgy rám jön a sírhatnék és tudjátok jólesik kiadni magamból, mert felszabadító érzés. Az elfogadás érzése nagyon békés. Elfogadni, hogy gondjaink vannak, nehézségek, fájdalmak. Szürreális néhány hét áll mögöttem. Féltem zenét hallgatni, féltem az új helyzetektől és az emlékek nagy része is csak szorongást hozott magával...
A fájdalom emlékeztet arra, hogy valami nincs rendben, hogy lépni kellene és valamit másképp csinálni. Szóval igazából hálás vagyok. Vicces, mert ugyanúgy félek, de inkább már izgatottan, mint rettegve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése