Ismét eltelt egy egész év, újra itt van a Karácsony, s mire az ember kettőt pislog az Újév is kopog. Vegyes érzelmekkel vagyok tele az idei ünnepet illetően, hiszen annyi minden történt vagy nem történt. Egy egész könyv sem lenne elegendő ahhoz, hogy mindent leírjak vagy elmondjak. Sok bánat és még annál is több öröm, hála az Égnek. Azt hiszem, ahogy az ember felnő egyre inkább másképp látja, érzékeli az életnek ezen szakaszát. Másképp éli meg az ünnepeket, másképp tekint a jövőbe. Kis idő alatt is sokat tud változni egy ember, a világ. Elég egy pillanat ahhoz, hogy fenekestül felforduljon az élet.
Megpróbáltam elgondolkodni azon, hogy milyen dolgokkal, mely szeretteimmel töltöttem a 2020-as évet, milyen döntéseket hoztam, hogyan láttam a világot. És mindez független most az egész járványhelyzettől. Arra rájöttem, hogy sokat foglalkoztam azzal, hogy ne akarjak másoknak megfelelni, hogy ne akarjam azt tenni, amit mások szerint tennem kellene.. túlságosan is görcsösen ragaszkodtam ezen elhatározásomhoz. Ez pedig azért furcsa, mert egy évvel ezelőtt úgy véltem: ez lesz a gyógyulásom kulcsa. Egy barátom egyszer azt mondta nekem: hogy Teréz-anya komplexusom van. Hogy mindenkit meg akarok menteni, mindenkinek segíteni szeretnénk, s gyakran elvesztem magam közben.
Aztán elkezdődtek a Karácsony előkészületei. Édesapám előkészítette az illatos fenyőt, begyújtott a kazánba, hogy kellemes meleg legyen a házban. Nagymama darálta a diót és a mákot a kalácshoz, édesanya bevásárolt, takarított. Nagytata segített felkötözni a szaloncukrot és végezte a kinti munkát. Én meg könnyes szemmel gondolok ezekre a pillanatokra, hiszen mindegyik meghatározza az ünnepemet, valójában az életem, már kiskoromtól fogva. Hála a családomnak alig várom, hogy együtt díszítsük a fát, s a Reszkessetek betörőket nézve, jóllakva kidőljünk a tévé előtt Szenteste.
Vannak az életnek olyan részei, pillanatai amikor szükség van bizonyos elvárásokra, akárcsak közhelyekre. Akármit is mondjanak századunk nagy gondolkodói, hiszen ezekből épülünk fel. Mindannyian. Ebben az évben pedig annyira igyekeztem, hogy kikerüljek minden elvárást, hogy ellent mondjak a tanácsoknak és parancsoknak. Azt hittem úgy felelhetek meg magamnak, ha másoknak nem felelek meg. De tulajdonképpen semmi egyebet nem tettem, mint energiát és erőt pazaroltam arra, hogy ellentmondjak. Olyan erősen próbáltam meg nemet mondani, hogy közben magamnak sem mondtam igent. Vagy azoknak, akiket mindennél jobban szeretek.
Sokáig nem értettem azt, ha valaki másképp gondolkodott, mint én. Ha másképpen állt a szeretet és az élet gondolatához. Nyilván mindenki hibázik, mindenki hoz rossz döntéseket. De én sem szeretném, ha a rossz döntéseim alapján határoznának meg. Csak néha nehéz eldönteni, hogy mit kell az embernek figyelmen kívül hagynia.
Szóval most én állok a Karácsony küszöbén. Nemcsak azért szeretem ezt az ünnepet, mert ajándék van, nyugalom és családdal töltött idő. Hiszen ezek mellett mindig gondolkodóba esem és eltöprengek az életemen, magamon. A sok rohanás, a rossz döntések, a gyorsan megivott kávék, pillanatnyi beszélgetések és a sok-sok történés közepette bizony elvesztem néha önmagam. Szeretem a Karácsonyt, mert ilyenkor kevésbé vannak rám hatással a külső tényezők, kevésbé hatnak rám a rossz dolgok.
A kalács a sütőben van, a karácsonyfa már a helyén áll. Az ajándékok becsomagolva, a lelkek ráhangolódva. Tűz ropog a kályhában és kellemes zene szól a háttérben. A család tesz-vesz, zajlik az élet. Az unokahúgom babásan kacag, a szeretteim szeme csillog. S nem számít ha némi bánat is szorul a könnyekbe. Ki kell annak jönni, most van itt az ideje. Mert ha nem most, akkor mikor?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése