A megbocsátás lejárati dátuma

Úgy tűnik a vírus most újabb tereket hódít, de nem erről szeretnék beszélni, írni. Hanem arról, hogy ennek a helyzetnek hála mit is tanultam az elmúlt napokban. Ismét bekuckóztam magam a házba, olvasnivalóval és némi forró kávéval. Igazából szeretem ha hideg van odakint, mert akkor behúzódhatom a biztonságos és melegen fűtött szobába, s olyankor biztonságban érzem magam. Olyan mintha semmi rossz nem történhetne velem és ez nyugtató érzés. Sok időm van gondolkodni, s ennek vannak előnyei, mivel olyan ijesztő mindaz, ami most a nagyvilágban történik. Próbálom kizárni azt, mert csak depresszióssá, idegessé tesz, s jól tudjuk: azt nem viselem túl jól. A szorongásos időszakoknak hála az ember rákényszerül arra, hogy eddigi élete minden kis részletét átgondolja, újra értelmezze. Az önismeretnek ebben a formájában olyan dolgokra, értelmekre bukkanok sokszor, hogy a felismerés pillanatában levegőért kapkodom néhány másodpercig. De ez egyáltalán nem baj, mert azt hiszem csak úgy érthetjük meg önmagunkat, ha egyszer a velünk történt eseményekben keresünk valami értelmet, célt. Ehhez pedig sok-sok időre van szükség, mert mi emberek makacsak vagyunk és ragaszkodunk a haraghoz, a saját igazságunkhoz, a fájdalomhoz. Vagy mert önsajnáltatásba merülünk vagy mert egyszerűen bűntudatunk van. Egyik sem jó, de idő kell hozzá. A felismerés pedig (bár mennyi idő is teljen el) tud fájni. Fáj és jólesik egyszerre, mert nehéz a régi hibákat, rossz döntéseket és meggondolatlan szavakat, tetteket megváltoztatni. Így amit megtanultam az az, hogy a megbocsátásnak nincs lejárati dátuma. 

Hiába tűnik későnek megbocsátani és elengedni a haragot, a dühöt. Hisz tudjuk, mert hallottuk, láttuk és tapasztaltuk, hogy mire képes a sok rossz, ha felgyülemlik a szívünkben. Teljen el akár öt, vagy tíz év, megbocsátani magunknak vagy valaki másnak: felemelő és felszabadító érzés. Jusson eszünkbe, hogy mi magunk is teszünk olyat, mondunk olyan szavakat, melyeket idővel megbánunk. Sokszor mondjuk is azt: bárcsak visszamehetnék az időben és megváltoztathatnám. Pedig meg lehet még változtatni, akkor is ha úgy érezzük semmi nagy nem történik azzal, ha megbocsátunk vagy bocsánatot kérünk valakitől régmúltban történt dolgokért. A traumák és tragédiák nyomot hagynak az életünkben és kihatással vannak arra. Igen, tudom: nem kellene rágódni rajta éveken keresztül, de ezek a történések meghatároznak minket, mert megmutatják, hogy kik is vagyunk valójában. Mindegy, hogy mekkora a trauma mértéke, hisz az mindenkinek mást jelent. 

Szóval a bocsánatnak nem jár le a szavatossága sosem. Ez is megmutatja, hogy az emberek képesek megváltozni, s hangsúlyozza, hogy mindannyian csupán emberek vagyunk és sokszor követünk el hibákat. De ettől függetlenül szeretünk, megbocsátunk és bocsánatot kérünk.